2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: Kódolt szürrealizmus

 
Feldobtam, ő meg mondta:
- Merre mész keszkenő,
létbe vágyva,
szépre szállva
a lelked merre nő?
Aztán csak vitte-vitte által mindenen,
az itt felejtett elárvult siheder kincseken.

A svihákok meg csak nézték, hogy mint jön
hangulatba az öreg, ki bánatát versbe írja és felejti,
s figyelték mint lelkét – akár borsót a héjából -
bánatból hitbe fejti.

- Jössz-e? – kérdeztem, de nem jött, mert
hideg valóját hintette száz kósza emlék,
s hiába álmai ócska regimentje,
mely mind sikoltotta: – mennék!

- Jobb lesz, már mindjárt jobb lesz – mondta.
- Több lesz, mindjárt több lesz – kiáltotta.
- Köd lesz, érzésem, áldott köd lesz – érezte.
- Menjünk, hágjunk egyre feljebb, legyen
könnyebb, s ha fáj is, akkor is szebb – vérezte.

De vitézlő kincsei ferde slendriánja
feneklő hajóként küszködtek a habok mélyein.
S én újra kérdeztem: – Hol vannak a képeid?
- Odalenn, velük, röppennek, – hullámsírban…

- Van, s lesz még jövő – bátorítottam -,
van és lesz még kontúrja a hintett fáj-valónak.
Lesz áldozata is a kósza elalvó sugárnak,
és keletje (meg kérdése, hiánya) a mának.

2010.03.14.

Rajnai Lencsés Zsolt: Belső bíró (kamaszvers)

Kis ideig szól a dal, – az ember halandó.
S e rövidke dallam, – maga az élet,
mely úgy nehezül rád, mint ólomtakaró,
s ha lelépsz a helyes ösvényről, véged…

Az élet tavaszán döntöttél akkor,
hogy a jót, a nemeset, az igazat teszed,
s lám, már ajtódon kopogtat az aggkor,
és emlékeidet bírálja lelkiismereted…

Szépet, jót tettél, vagy rosszat is talán?
Múló napjaidban így gondolkozol…
Töprengés repít vissza tajtéktenger habján
emlékeid közé, hol magadban osztozol…

Rajnai Lencsés Zsolt: Éjjel


Sötétlő éjjelente
eléd roskadok némán,
mikor hangtalan vasúton elrobog az este.

A horpadt éj egén miriád csillag sziporkáz,
s halk síri nesz dorombol,
ejtőzik, könnyez és pompáz.
Lágy hangok, mint lányszobák neszei zörögnek,
s a virágok aléltan sárba feküsznek.
Csend sző át csöndet.

Ajkamon halk rím csikordul,
mint szavad, mely hegedűből
bűvöl.

Bíborlánggal ég az este
bágyadt éj ölében,
s eleven, élő kiáltás
varr sebet szívemre.

2010.04.03.

Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyű strófák



Feledékenyen.
Egyszerűen és
feledékenyen!
Így lesz jó,
így lesz a minden!
Mert bánat nem
érhet hozzám,
ha örvendek lelkem
árva fodrán
feledékenyen!

Csak csengő-lazán,
sőt, könnyeden, így-igazán!
És ünnepnap lesz minden hétköznap,
ha feledékenyen, és könnyed-lazán!

Mert vidáman fütyölve,
s egy dalt dudorászva!
A Napban fürödve, esőben ázva,
könnyű szívvel lazán dudorászva,
feledékenyen!

És ügyet se vetve!
Gondot hanyagul temetve
szaladni szélben,
derűsen ügyet se vetve,
feledékeny-szaporán,
így igazán!

2010.04.08.

Rajnai Lencsés Zsolt: Halkan

Elfáradt két közöny tompa fénye
közt időnként megcsillan
hol remény, hol humor,
hol csak egy árva-halódó lágy mosoly,
mint fércelt függönyök odván a moly,
s velem tölti száz ifjú tervem
kósza várakozásait, álmodozásait…

S bűvölt befolyásként borul rám
a csöndes zajongás
sok apró nesze,
és mint fekélyes kelevény zamata
a csönd ölében, úgy pásztázza
szemem a lármás, hosszú, múlt-utat.

Apró suttogások vernek föl
alélt kiáltásaim belső világából,
s messze űznek a jelen közönyéből…

Aztán csak hallgat tovább az este,
és a barátok kopott színei
festenek vásznamra
lassú ecsettel görbe tükörképeket
halkan és hálátlanul.

2010.04.18.

Rajnai Lencsés Zsolt: Kérdezni könnyebb

 
Mire vágysz én lelkem?
Hogy az, mi te vagy,
értsen, vagy felejtsen?

Mire gondolsz én elmém?
Hogy az, mi lehetnél,
itt van még, vagy már elmén?

Mit érzel én szívem?
Tán csalárdul lépre csalsz,
vagy ragaszkodsz a jóhoz híven?

Mire van erőd akaratom?
Szolgája vagy-e a rossznak,
vagy szárnyalsz el felettük szabadon?

És te, lelkiismeretem?
Hallgatsz-e mikor tilos, vagy
visszhangzón csendülsz helyettem?

S ki vagy te, ó “én”?
Másokért gazdaguló,
másokban gazdagitó,
- vagy gyilkos hóhér?

1999-2000 környékén

Rajnai Lencsés Zsolt: Átfordulás


Mennyi rejtély!
Mennyi talány és titok…
És én alig értem.
Mikor átfordul a szíved,
oly’ titokzatos…
A millió összefüggésen
egyszer csak átbukik a lelked,
és már másképp látsz…
Magad sem tudod miért,
ám máshogy….
Talán csak érzed, de nem tudod…
És keménységed lágyul,
mert hiányom lézetni akar ismét!
Kiütközik árvaságod,
szükséged magához emel engem…
S a múlt száz fájó emléke megkopik…
Mennyi rejtély, talány és titok…
S én alig értem!

De mennyi szépség is!
Mert nevetésed újra tűzben fénylik!
A hangsúlyok zenélnek,
pillantásodból kivész a közöny,
és megtelik melegséggel…
Szép lesz futásod, szép a járásod,
tartásod; lényed felegyenesedik!
Mellém ül a lelked, mint hószirthez
kelő Nap, az égi fenség;
és pupilláink alól kivész minden idegenség!

2010.05.31.

Rajnai Lencsés Zsolt: Ha elmondanám…

 
Ha elmondanám, hogy mit érzek
tudnád, hogy fáj nagyon…
Elmondanám, de nem tudom,
mert nincs rá szó, se hang.
Csak könny.

Ha elmondanám azt, amit érzek
neked is fájna a szó.
Igen fájna,
pedig hamis kis gyönge mása
annak, hogy mi a való…
Itt belül, itt bennem,
a legeslegmélyen
valami feszít,
egyre szorít,
és szakít.
Fuldoklom.
Üvöltök.
Haldoklom.
Összeomlok.

Mindig azt hiszem, hogy már nem jöhet rosszabb
és ebből már nem változunk.
Úgy hiszem, hogy már mindent megéltünk, bejártunk.
De mégis van. Mindig van egy rosszabb amikor találkozunk.

Itt ülök némán, kifogyva a szóból.
Fogalmat nem találván arra, hogy hogy vagyok.

Nincs válasz, nincs értelem,
nincs logika, vagy összefüggés.
Csak jajszavas, könnycseppes,
vergődő egymástól függés.

Ha elmondanám amit érzek
megtudnád, reményvesztett vagyok.
Egy kiégett, elfásult,
üveges-néma-csókkal elalvó elhagyott.

 2000-2001 környékén

Rajnai Lencsés Zsolt: Hajnal

 
Érkezik a hajnal, a menny ébredez,
harmatos föld felett az ég révedez.
Kinyíló színek a tollászkodó réten
feloldják sekélyen amit a kócos éjjel
itt felejtett…
A fűben száz lágy bogár bontja álmát,
pipacs, göndör ághoz igazítja árnyát,
s a földszagú vidék sok piciny röge
felett lassan föltérdel a fény szöge
ifjú napsugárban.

És bolydul a harmat zsenge virágszálon,
libben a pára, estig fut az álom.
Táguló nyílt terek frissen rajzanak,
s karcsú széllel üdén fölsóhajtanak
a kiterített égre.

2010.06.07.

Rajnai Lencsés Zsolt: Egy csellengő perc


Ködkabátban lebben és susog tántori életem
máma,
alig érzem lét-nehezét, habkönnyűnek tűnik
járma.
Valahogy elveszett, magától szétesett minden
fondor-galád
ellenem szőtt érzés. Tűzbe hullt a kín, mint
rőzsenyaláb.
Talán szívem kesergője szakított mára a
sóhajjal,
és kipirulva, ki is virulva előállt ezer kamasz
óhajjal!
Ezért száz-igaz-kegy röpke jókedv szitál most
mint álom,
s rám ejtőzik, de jól áll rajtam, mint ruhácska
kislányon!
Bodor-fodor újévi bor a ma-csellengő
ritka perc,
ajándék lett a holnap, mit jövőm titkosan
méhébe’ rejt…

2010.06.08.