A következő címkéjű bejegyzések mutatása: -- erotikus versek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: -- erotikus versek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Mámor

A falról csordul,
lávaként mozdul,
leng és bolydul,
az est;
a szobában benn,
lazán libben
hálóingben
a nyest.

Haját fogja,
tincsét fonja
majd kibontja
kezem;
de testét is kibontom,
s bókjaimmal ontom,
mert folyton
őt éhezem.

És már hanyagul fekszik,
ajkából feslik,
bőréből vedlik
a nő,
mialatt ágyékom,
s ő rá hullt árnyékom,
a lágy tájékon
nő.

És ajkán csüngök már
a kezem mellén jár
illatja eltalál
az ágyon,
érzem és hagyom,
s tudom, hogy nagyon,
- e gyűrt pamlagon -
kívánom!

Nyakamat kulcsolja,
derekam kulcsolja,
szájamon kulcscsontja,
s hágom;
a vér elborít,
a kéj elborít,
a láz elborít
a díványon.

Ritmusra röppenünk,
ütemre döbbenünk,
friss vért önt erünk,
és látszik,
ahogy lénye
felébred,
mikor duzzadt szemérme
enyémen játszik.

Mert slattyog és csusszan
csordul és cuppan,
felszáll és huppan
öle,
és verdes a nedves,
ölel a kedves,
szorító pelyhes
bőre.

Hangosan kiáltunk,
néha pózt váltunk,
csillagok közt járunk
ő és én,
s a lelke már
szívembe váj,
testem övében jár
nő-ösvényén…

A keze vállamon rajta,
szorít lenn az ajka,
forró a barlangja
és szív,
s én ágaskodom benne,
epedve töltöm ki rendre,
enyémhez ér lelke,
mint híd.

Aztán fent sikolt,
közben lent megfojt,
szorít, birtokol, elold
gyönyöre,
és én is elszállok,
mialatt tovább hágom,
s kéjtől görcsben rángok
ő tőle.

Majd csendben ölelem,
mint megbékélt vad elem,
s mellére helyezem
arcom,
az ő könnye kibukik,
a hangja is elcsuklik,
légzése megnyugszik
mint alkony.

2010.05.23.

Rajnai Lencsés Zsolt: Liliom vérzik…

Ölelj, gyorsan ölelj, -
húzz karodba most!
Fald fel szád a számmal!
Szeress ma nagyon!

Csókol az éj puhán
- érzed? -, de lángol!
Vad szenvedély hajt,
- elemésztesz Mámor!

Részeg a vágy, szaggat…
Szilaj vendég leszek
ma benned! Résed
könnyez, – szép Szerelmem!

Húsba hull száz tövis,
szaggat, – puhán vérzünk.
Áram olvaszt, – a kéj!
De csak bódulatot érzünk…

Csordulsz. Hintázom benned,
mint térben a mozgás.
Lejtsd hát táncod éhes
számban, ó vad zsibongás!

Ágyékizmod tapint,
dárdámon sétál bátran.
Fel-le hull az öled
rajtam, itt a nászágyban!


Szorulj csak körém, hisz’
táncod bőrömön ragacsol.
Pecsétel ágyékod, folyik
rám leve, a szívem zakatol!

A nyelvem nem fárad!
Forr a csók, forr és perzsel!
Nyelv a nyelvvel ekként
siklik, szálldos, cserfel.

Rajnai Lencsés Zsolt: Múzsám járása


2010. április

Rajnai Lencsés Zsolt: A te szemérmed...

Pattan, lüktet, elenyészik.
Hullámzik, rezdül és enyészik.
Robban, elfúl, ingáz, felfed,
Elzár, szétnyit, kivár, szétszed.

Nyílik, vágyik. Szív magába.
Lüktet, ázik, fáj virága.
Duzzad, felfog. Most fény. Árnyék.
Fáj még.

Ritmus, fordul, röppen, döbben.
- Fülledt!
Nyákos, rebben, ázott.
- Áldott…

Az utcán lépdelt a Kedves...

Az utcán lépdelt, hazafelé tartott…
A fejében a Mester szava visszhangzott.
S mint a szilánkos jeget a nap tüze, kései,
úgy szaggatták a gyönyör ölelései.

A permanens orgazmusra gondolt, s közben lassan járt.
Kissé szenvedett is, de édes kínja volt, a vágy;
mit jó volt érezni,
hogy tíz napja minden a gyönyört éleszti:

a szerelem, a tavasz, az illatok;
a körülte vibráló halmok, izmok és alakok.
És a Mester szavai…

(…)

Ruhája passzos, haja rendezett
s csak ő tudta, mégis, mennyire meztelen…

Lassan járt, lépését óvatosan tette kőre,
és rézsút előre-hátra libbent csípője.
S ahogy ágyéka billent, akár az ingaóra
két irányba nesszenő csókja,
a Mester szavára volt gondja:

“Mikor ringó csípővel lépdelsz, gondold: csodás nő vagy
páratlan, ismételhetetlen,
mert belülről kifelé lobbanó hő vagy,
kimeríthetetlen…”

Így járt az utcán, eltitkolt, elleplezett kéjjel,
de szemérme mohón szeretkezett a széllel…

2010.01.18.

Rajnai Lencsés Zsolt: Ringasz a számon


Két combod kinyílik, mint a rózsa,
és arcom öledbe lehull.
Szám vörös duzzadt rozsda
fénye kelyhed tüzében kigyúl.
Iszlak és érezlek
csordulsz és élesztesz.

Ringasz a számon sekélyen
lüktetsz és reszketsz,
s én utazom veled e kéjben,
mint lángnyelv, mely perzsel:
gyönyört szít,
majd elcsitít.

2009.03.23.

Rajnai Lencsés Zsolt: Hajlatok rendszerében

Hajlatok rendszerében járok,
meleg vér pezseg, vágtat, zenél,
indák közt ejtőz’ egy fülledt árok,
minden sejt sikolt, csordul és él.

A kéj puhán nyújtózik itt lenn,
mint alvó macska, mely tettre kész,
a dohos forróság ágak közt libben,
követel az ösztön, elcsitul az ész

Némán leskel, mint éhes vadállat
felmeredt tagom, melynek bája
vörös szövetek robaja-árja,
s magja feltörő tűztenger-láva.

A gyönyör rám veti magát
s ágyékon-csüng minden hajlat,
mohón tülekszik, mint ragály
a friss vér, mely nem alvad.

Sóhajok vadul felszakadnak
és húsból húsba futva
rezgések rohannak-szaladnak
tagjaink közt ki- s befutva.

A hév vadul karmol, harap,
veríték-testünk ádáz követel,
belénk ragad a mézes perc, pillanat,
de az édes kínt órákig nyújtjuk el.

2010.05.24.

Rajnai Lencsés Zsolt: Ragyog


Szárny-szegett vándor-est
méreget képeket,
rejti most szép szemét
ifjú perc, – lépeget…

Rügyezőn tavaszos
kedvem is szebben rezg’,
csordul le zamatos
ajkamon, – pergeteg…

Szellőcske izgatag
vágy-lépő lenge-est,
táncol már súlytalan,
szívemet szegve meg…

Hisz’ itt vagy ma velem
derűs ég-leányka,
ragyog az énekem,
mint friss éj-topánka…

2010.12.17. 

Rajnai Lencsés Zsolt: Vörös, puhatestű macska-pára


Harang döndül lágy erekben,
mint az érc.
Elfojtott fegyelmek remegnek,
- óh lidérc!
És a katonás jelmez,
alig kegyelmez…

Rezgő nyáltenger szárba
szedve
csurran ölbe, szájba,
- esengve,
hogy a bőrbe zárt lüktetés orgiája,
legyen véredények rapszódiája!

Ragadok, mint sav a vashoz,
mely hív, de űz is,
a szende erőszak lágy szavakhoz
köt, apróz, de fűz is,
hogy egyre megy most kín a kéjjel,
mert a nász ma éjjel

vörös, puhatestű macska-pára
légbe lépve,
mely ural, hogy riadalmam árja
a sötétbe kilépve
vacogó porfürdőbe hulltan
remegjen földre-ájultan.

De zorkan a sajgó érzelem,
a levegőben jár már!
Test feszül szíjba, s végzetem
olvadó jármán
a foltozott magányom,
ma, – a te kezedbe szánom…

2010. december

Rajnai Lencsés Zsolt: Gyulladáspont


Terpeszt a bódulat,
leskel a mámor.
Pírral zsong lázas tudat,
ha lánggal hull vérbe Ámor.

S lebben a sóhaj, – a rebegő!
Tapad a csók, követel, – fojtogat!
Összegyűrt testünk lepedőn
párolgó vágy, – hevít, nem oltogat!

S a kéjes tátika-sötétben
édesen átitat verítékkel Édesem.
Nyálával itat, – húsba zárt áhítat!

És párzó vadállatok módján
mardosunk, fojtunk, szeretünk gorombán;
s koncok fölött loboncok, – sörényünk!
Húsomból tiédbe, majd visszafut vérünk,
a ma kell, és semmi több, – jövőt se remélünk!

2010.10.03.

Rajnai Lencsés Zsolt: Vágysuhantó


Vágysuhantó
kéjes ajtó,
bolondítón
vérforraló
nyílj meg most!

Ágas-bogos
árnyas-dohos
lélekcsapda
hullj ajkamra
lepj meg most!

Kéj-goromba
ágyék-rongya
erőszakát,
mint éjszakát
égesd most!

2010.06.27.

Rajnai Lencsés Zsolt: Hústánc


Tűsarkúban érkezik az este.
Tolakvó ölelések,
és jól tépett ruhák szegélyén.
Vágyak ágaskodnak,
fölsóhajt az élet…

Nagy fehér gránit két melled,
s én kötéltáncosként ingázom felettük.

Lassú csókok nyújtóznak
köldökudvarodban.

Ízed fészket rak a számban,
s ajkad szomját oltja
férfi büszkeségem.

Egymáson heverünk.
Bátor kísérleteink vakmerő
mozgásokat szülnek…

Tenyerem arcodon lüktet,
ágyékunk egymásba tapad.

Ágaskodó férfi virtus csusszan
húsvirág női kelyhébe.

Erek és inak ostromolnak,
íves keménység nedvek közt táncol.

Leheleted forró sivatag.
Én, mint, aki folyó homokba lépett,
minden mozdulattal mélyebben
süllyedek beléd.

Villanyáramként sercen a perc…

Inak feszülnek, sóhajtás lobban,
és párzó szépségünk olvadó acélként
szétárad az éjben…

2010.06.18.

Rajnai Lencsés Zsolt: Meztelenül



Jelmeztelenül
állok előtted,
- meztelenül.

Fesztelenül
érintem a szád,
- nesztelenül

Vesztelenül
szeretlek, már-már
- esztelenül

2002.

Rajnai Lencsés Zsolt: Hajlékony vagina-torzó…

- egy vaginatorzóhoz...
…hajlékony
vagina-torzó…
testbe forrt
szép áldomás…
mint fölébem
lengő, íves, kortynyi
  látomás…

2011. június

Rajnai Lencsés Zsolt: Áttáncolom veled...

...áttáncolom veled
az éjszakát, - ha kell...
aztán, ha nem leszek
többé, ne felejts el...

porhüvely... lám
porhüvely a sóhaj,
s alvó, ringó, örökkön
álom csak a vágy, az óhaj...

2011. június

Rajnai Lencsés Zsolt: Óda a mellek lankáin

Arcomat le,
leejtem,
s a melledre ejtem…

Kebled meztelen,
oly’ szép és nesztelen.
Úgy epedlek
ringó ágyam,
jöjj, s fogadj be, és légy a házam!

Mialatt csókollak, bimbód a számba csusszan.
Alatta ver szíved, s a tüdőd forrót szusszan…
Érted-é? Akarlak!
Miközben mohón a számba fallak……

Vágyom rád, forró, ágas lágy halom,
vigyázó oltalom,
s kérlek én,
hogy légy enyém!

Bimbód újra számba csusszan,
de néha nedvesen előbukkan.
S ziháló bőröd gyönyörben úszva
tapad az arcomra kúszva…

Kellsz nekem óh kebel, mért tagadnám?
Bolond volnék, ha elmennél, és hagynám!
Kellsz, mint fénynek az árnyék,
te drága, te lágy, te lankás tájék…

Mert a hegytetőn legfelül,
hol bordó udvarod elterül,
közepén bimbónyi ággal,
hallgassa száz dalt,
mit susogok a számmal,
a nyelvemmel,
a nedvemmel,
az éhemmel,
és forró szomjúságban
szederjes vággyal:
- hogy AKARLAK!

AKARLAK (!) Te édes,
szép, gyönyörű, kéjes
lanka,
hol felcsendül szerelmem lantja,
Te drága tájék,
gyönyör ringó-ágya,
ki nélkül fázón fájnék
mint fa, lehulló ága…
Szép, jóságos fehér halom,
életet csorgó liliom,
hárs levél, éji bor, lágy brokát,
jöjj, süppedj a számba, s én nem kérdem okát,
s csorgó mézed folyd ajkaim közé,
hogy nedvedet,
nyelvemen
tedd termővé…

Jöjj, és légy egészen az enyém!
S éked, léped, mézed, széped, lényed,
- hadd dicsérem én!

2007. október eleje

Rajnai Lencsés Zsolt: Mint fodros esőverte...

- egy vaginakép alá...


Mint fodros, esőverte zokogó virág,
mely lélegzik a húson és a könnyön át,
az élet kapujába toppan borongós lelkem.
Az ajkam már ideforr, reá, – leheverten…

És csak szemlélem némán e tiszta csodát,
az időn s a téren innen, és odaát…
És mikor lényemen hagyja könnyező nyomát,
érzem oldódni kedvem komor alkonyát…

2011. május

Rajnai Lencsés Zsolt: Összezárt árok...

- egy vaginakép alá...


…összezárt árok,
mint imára kulcsolt kéz…
s lám, mily’ békésen pihen….
ám a randevún, ha tűzgyönyörbe mártom,
a létbe új életet ád…, küld…, viszen…

…megcsókoljam-é,
vagy csak cirógassam gyöngén?
…bárhogy légyen is, legyen övé
örökkön az önkény…

2011. július

Rajnai Lencsés Zsolt: Lélek és násztánc...


Szavak nélkül nézlek,
s fürkészlek.
Csönd a pillantásban,
érintés a mában,
és az elmúlásban.

Pillád ívén lágy tekintet.
Puhán nézel.
Nem igézel.
Vajon mire gondolsz?
Mily’ gondolat, s mennyi érzés
(törődés, erény és féltés)
tolong
e tekintetkapu mögött,
lélekrészeid között?

Csak nézlek,
s eltűnődöm,
hogy fészke
hol leleddz
a benned szunnyadó vágynak,
a szerelem-forrásnak,
és a boldogságnak?

Mondd, jártadban, hajad libbenése,
mennyi puha lépést látott?
S akartad-e felkutatni az Embert s a világot?
Mosolyod árka hány csók neszezését itta
úgy, hogy lényed hozzátapadt ama ritka
“tiéd-társ férfilényhez”,
kiben feloldódott éned titka
s eggyé forrt a végtelennel?


Voltál-e már nem “csak úgy”,
hanem igazán boldog?
Az izgalomtól repdesett-e szíved vadul,
s közben kiszáradt-e már a torkod?
Pillantásod néma titka,
mondd, mily léthez tapad?
S vágyad, kéjed
nektár méze
mely lény-lélekbe ragad?

Keltél már remegő combokkal
forró nászágyból
úgy, hogy azt érezted
mindenből kiforgattak,
de mégis jó volt?
Mert nem elvettek, hanem csak adtak,
s szíved az összetartozásban feloldódott?
Érezted már, hogy ami vagy,
az nem Te vagy,
s hogy alig találod a lépést
és a gondolatot,
de megmaradt a legfontosabb érzés,
az, hogy “nagyon boldog vagyok!”?

Érezted már, mikor összezavarja
és felbolydítja
elmédet egy gondolat,
esetleg egy érzés,
netán egy váratlan fordulat?
S érezted, hogy mindeközben
(izgalomban, s nem közönyben),
új tere nyílik ki a létnek,
úgy, mint születő csillag gyúl fel
lámpásként az éjben?

Mondd, ujjad selymét mily’ kézbe ejtenéd le,
s fejed kinek az ölébe hajtanád le?
Hol találsz bátorítást, és vigaszt,
amikor elbizonytalanodsz?
Milyen titkot leltél meg magadban ma,
s mire döbbensz rá újra meg újra?
Jött-e már, vagy még várod
a férfit, aki elvarázsol?
Ki felnyitja lelked,
izgalomba hozza vágyad, tested,
kinek létét egy életen át kerested?
Kitől repdes szíved, ha rágondolsz,
s amikor betoppan, a karjaiba omolsz,
kivel szívvel és ésszel,
markolással-kézzel,
combbal és sóhajjal,
tenyérrel-verítékkel
ágyékkal-szeméremmel
össze- és eggyé forrsz végre.

Vágysz-e arra mondd,
hogy lüktetése benned dobbanjon?
Vágysz-e arra, hogy dobbanása együtt lüktessen
a Te szíved dobbanásával,
úgy, hogy közben
nászotok gabaly-ölelése
fullasztó verítékében
éltető lélegzetét magadba lélegezd be?

Vágysz-e arra, hogy együtt remegj vele,
akkor is, amikor nem fázol?
S hogy felolvadj benne,
s elolvadj vele
a létezésben?

Mondd, érezted már,
érezted, hogy egész nap nő vagy?
Hogy lépéseid ringó-párzó csípőt fogannak
minden talpletétnél?
S érezted már minden percben
a nász belső perzselését,
úgy, hogy tudtad, ez a hőség
nem más, mint a nőség?

S ilyenkor vágytál-e arra,
ne nyúljanak hozzád,
hogy átélhesd,
napokig átélhesd
a belső tüzek lángját?
Kívántad-e, hogy
vágyaid hevét ne oltsák el,
és ne csillapítsák?
Még ne!
El ne siessék!
Inkább, ama férfi lobogni hagyja,
mert e tüzek új teret nyitnak
a vágyban és érzésben, ritka
titkát a gyönyörnek,
ami perzsel, de lángjai ölelnek.

S aztán!
Mikor már másra nem is tudsz gondolni,
sem mérlegelni, vagy fontolni,
hanem napok óta minden percben azt érzed nő vagy,
gyulladáspontig izzott hő vagy,
akkor, de csakis akkor
érhessen hozzád ama férfi,
ki tudja, és jól érti
lelked nyitját,
tested titkát,
és oltsa el akkor lassan
a hús hevét, mint a katlant,
a forró-kifogyhatatlan
perzselésed,
amit, ha ügyesen végez,
nászotok végére új lángra éleszt.

Mondd, kívántál-e ily létet magadnak,
miközben a hajnalok hasadnak,
s az évek szaladnak?
Kívántál-e ily férfit melléd,
aki előbb ismer, aztán szeret,
és vágyik Rád,
s ha mellőle elsodródsz, keres.
Ki szellemi társ,
lelki barát,
odaadó szerelmes,
jó szerető,
ki hozzád mindig hűséges,
akinek csak Te kellesz
és aki egészen, csakis a Tied?


Nos, készülj fel,
hogy el ne szalaszd, ha érkezik!
Hogy felismerd!
De lejjebb ne add a mércét,
nehogy mást fogadj életedbe,
hanem csak olyat, aki méltó Rád:
aki érti és szereti gondolataidat
ismeri érzéseidet,
és aki elismer.
Aki vágyik Rád,
aki ég és lobban érted,
akinek nem kell azt mondanod: “érted?”
Aki jól ért, mert ismer és szeret,
aki neked és érted teremtetett,
mint Júliának Rómeó,
vagy Évának Ádám.

2007. március

Rajnai Lencsés Zsolt: A vadsághoz...



Hosszú vörös hajad gyűrűtánca
nőségednek, mint attraktív kilengés
trapézon, – úgy vonz!
Szuggesztív szeszélyed betört
dominanciája nyelvemen
ma felfalásnyi konc!

Érzéki korbács a karod, telt tested
meghosszabbítása,
és mikor rám sújt szemed
makrancos vad vonzása
beled harapok, – a véred is serken!

Nem adom magam, hanem mint
kiszámíthatatlan rája cselekszem
férfi-mozzanatokkal szabadon!
Ágyra doblak és ágyékod bontom,
de hirtelen egész kiszolgáltatom
áldozatnyi húsom
akaratodnak,
- mert így akarom!

Érzelmek közé húzlak. Hintázunk fel-le,
röpülünk, mint hullámvasúton.
Szűk percek közé esnek ruháid
gúzsba kötöző szigorom
eleganciája előtt;
s védtelenséged, – reszkető falatom!

Impozáns játék a “te meg én”…
Szárny-szegett domina
elesett sóhajtással hull ölembe gyöngén,
de vágyait takarja titkolt árvaságom…

2010.07.29.