A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - mesék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - mesék. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke



Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban mikor trilláznak.
- Légy a barátom – szólította meg a fűcsomó a különös idegent – olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból:
- Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? – kérdezte.
És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:
- Semmit sem szeretek benned, de tisztellek, mert őszinte vagy, s mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan – ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, mikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta. – Ezt a szót majd eltanulom tőled – fejezte be válaszát a vörösszárnyú, és elröppent.
“Legalább nem áltat” – gondolta a füvecske -, a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy újdonsült barátja nem szereti, és fájt neki a szép rovar érdes nyelve és szíve…
A következő találkozásnál, amikor a szitakötő újra felkereste, a fűcsomó kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez a barátság. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen, és hát

2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Pipacsházunk


…És éltünk egyetlen virágszálon,
mert aprócska lényünk vígan elfért ott…
Igen, ma éjjel erről szólt az álom,
figyelj rám kicsit, elmondom legott…

Ott éltünk, te meg én, az erdőszélén,
a Kavics-út mellett, tőle jobbra,
árnyas lomberdő hetedik szegélyén,
hol fölénk nyúlt vad boróka bokra.

Magas, hajlékony pipacs volt a házunk,
virágon úgyse lakott senki még,
finoman hímezett kis világunk
felett magasan szökellt a szőke ég.

Alattunk pihent, hullámzott a föld.
Göndör volt annak gyökere, hantja,
esténként tücsök úr zenélt zöld
hegedűn, s pengett vaddiófa-lantja.

Pipacsházunk, amikor benne jártunk,
lépteinken lágy-sekélyen ingott,
s ha vendégre, friss szelekre vártunk,
mikor megjött, karcsú szélben ringott.

Volt teraszunk és három szobácska,
erkély, konyha, fészer, kamra;
kicsiny fürdő, mint szűk topánka,
s az erkélyről léptünk ki a gangra.

A pártán volt három szobácskánk:
egy a tiéd, a termő-bibeszálon,
a vörös szirom délnyugati szárnyán,
hol pihen a nappal, sóhajt az álom.

Egy az enyém, a porzószál tövében,
a sárga portnál, tán keletre attól;
éjjel itt aludtam szirmoknak ölében,
de korán keltem nyújtózkodó Naptól.

Harmadik szobácskánk mint a vízcsepp,
arrébb, egy déli sziromlevélen,
átlátszón ragyogva, mint üvegcsepp
fényes mennybolt nagy kék szemében.

Ide jártunk esténként búcsúzni,
mikor pillánkba ragadt az álom,
vagy éjjelente titkos randevúzni,
ha szerelem csókolt minket szájon..

A magházban volt topánka fürdőnk,
a picinke kádban harmatvíz csorgott,
amit a napsugár melegített, fűtött,
miután a hajnali égtől eloldott.

A három alsó csészelevélen
volt a konyha, a fészer és a kamra,
mind, gazdagon élelemmel, szépen
- akár éj, csillaggal -, megrakva.

A felső csészelevélen himbált
az erkélyünk. Korlátját vágyból fontuk,
alatta kanyargott a gang, mint hínár,
mikor iszapból, gázolva kibontjuk.

Kívül a kocsányról csigalépcső
szaladt lefelé, körbe, le a száron,
kanyargós grádics, szép mint egy ékkő,
odafonva, tapasztva, – a virágon…

S a szárban, belül a virágban,
liftecske szállt fel-le, mint a pára,
de  oly könnyen járt e zárt világban,
mint álomba szőtt sóhajtásnyi hála.

Te meg én így éltünk a virágszálon,
mert lényünk kicsi és aprócska volt,
a tű hegyén elfértünk volna, álmom
ma éjjel furcsa mód erről szólt.

Életünk rövid volt, mint a virágzás,
de boldog, aktív és tevékeny,
így éltünk, messzi kerülve a mázsás
gondokat, – fönn a virágon, szerényen.

Elmondom kedélyünk mért volt habos,
és boldog időnk mire pazaroltuk,
mivel voltunk egész nap foglalatos,
mikor lényünk egymás lelkébe rajzoltuk.

Az első héten, megmértük a szépet,
de épp csak illettük, mint a könnyű
reggel övezi a sejlő-foszló kéket,
tavaszos, lágy léptű, csöndes-öröműt…

Hétfőn csak szélét a gyors mulandónak,
kedden, tiszta fövényét a földi jónak!
Szerdán, örömit tengernyi egésznek,
csütörtökön, mind a gyöngyét a sok résznek.
Pénteken, szép bordóját a boldogságnak,
szombaton, árnyékát az égi másnak!
És vasárnap? Egyszerűen csak pihentünk,
vagy lomhán egymás karjaiban lengtünk…

A második héten el is készítettük,
formáztuk és felöltöttük a szépet!
Viseltük, hordtuk, el se veszítettük!
Nem lelte tőrét hozzánk az enyészet!

Hétfőn, a vágyó, könnyű-foghatatlant,
kedden a gyönyörben fokozhatatlant!
Szerdán az örök, néma gazdagságot,
csütörtökön a törékeny szabadságot!
A pénteknek szép-rezge fecsegését,
a szombatnak jövelgő remegését!
És vasárnap? Egyszerűen csak éltünk,
mintha lett volna még ezer évünk…!

A harmadik héten egymásban láttuk
meg, s értettük, árnyaltuk a szépet.
Egymás szemében szeretve csodáltuk
ahogy felnő, élni kezd, ahogy felébred!

Hétfőn a pillantás igaz közelségét,
kedden az érintés törékenységét…
Szerdán hívó szavaink szép szerelmét,
csütörtökön hűségünk osztatlan figyelmét!
Pénteken lágy testünk hajlékony indáit,
szombaton kortalan létünk örök máit!
És vasárnap? Egyszerűen csak szerettünk,
egymásban bolyongtunk, éltünk és elvesztünk…

Így, sebtében szárnyalt mézecske életünk,
sürgő perceink viráglábon szaladt,
kamaszos, tiszta, siheder énekünk
közös lényünkből csak áradt és fakadt…

Nem hiányzott senki és semmi, megvolt
mindenünk a szőke boldogsághoz,
alattunk virág, fenn a fényes mennybolt,
vágytunk volna innen el, valami máshoz?

A virág három hétig élt pipacsban
azután lehullt, mint halódó vörös vér,
s boldogságunk fenn e puha lakban
is, a szép virággal együtt ennyit élt.

Mégsem bántuk, mert amíg éltünk,
mi igazán éltünk, – ó mily’ igazán!
Szívünkben gazdagon megértünk,
mint gyümölcs érik ággal, fenn a fán.

Egy reggelen egymás karjába fonva
haltunk meg vörös, hervadó szirmokon,
a két szív így lett egymás örök foglya,
virágtestbe zárva alvó sírokon…

- Vége -

2011.04.24.