A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - létversek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: - létversek. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: …mint oxigén

Viseltes ruháját, a foltozott rongyot
dobja, teríti földre, faggyal az égalja.
Kiázott belőle rég a kék, s csak szürke
és nyálkás, hideg is, mint kétnapos holt ajka.

Köd szitál kéretlen, – s a nem választott
rossz időben emberbe menekül
a nyárból itt maradt melegség, hogy
hétmilliárd árva hőforrás remekül

Rajnai Lencsés Zsolt: …és mégis, kinek?


Ősz van. A levél hull, a könny gurul.
Mosoly tövéből csak hull, hull…
De a Nap kigyúl,
s furcsa fövenyén a létezésnek,
az itt-vesződő tompa-egésznek
idesejlő partján, látom, hogy
itt-ott csüng, ragad még ajkán
némi boldogság, – mint markán
dolgos parasztnak a száz ránc
között alig ismert románc…

Persze legtöbbször csak a remény szüli,
s mire ideér megőszül, így
már nem is tudni, mennyi abból a képzelt jóság,
s mennyi a tényleges, csupasz-szép valóság…?

Mert közöttük túl nagy szakadék tátong,
hisz’ az ember oly’ sűrűn jajong, tátog
(máskor csak hangosan kiáltoz),
vagy célokhoz menekül, hogy ne lásson,
hanem a semmibe jó mély gödröt ásson…

(…)

Összetekert-gubancolt gombolyag
a száz-cserge-vágy, lágy fonat,
s az akarat, a rafinált-cinikus szolga,
akinek, mintha nem is volna más dolga,
szolgálja azt oly’ merészen s gazul,
hogy gazdája, miközben tesz-vesz, vagy lazul,
érezze önmagát egészen igazul…

2010.10.09.

Rajnai Lencsés Zsolt: Létbeni zsellér

I.

Olvad az idő,
mállik a jelmez…
Álarcos életünk, még
pár órát kegyelmez.

Mint hulló falevél,
oly’ minden percünk,
szélbe szórt homok,
száz sáska-tervünk.

Titkok mögött élünk;
egymást elismerve.
Utánozva a másikat,
de mégsem ismerve.

Állunk és futkosunk,
az idő meg alkonyul,
kapaszkodó kezünk
egymás felé nyúl.

Rajnai Lencsés Zsolt: Mivé légy, legyek?


Légy rendkívüli!
S ha ez nem megy,
csak rendhagyó.
Vagy csak Ember…

Ha nem tudsz
Ember maradni,
úgy légy bár állat,
de okos és szelíd…

Vagy légy vad,
ha nem tudsz
szelíd se maradni,
és oltalmazd
akit szeretsz…

De ha gyönge vagy ehhez,
úgy ne légy állat,
csak növény,
ám sudár, égig érő fa!
Hogy légy szélben úszó,
csöndre, fényre vágyó lomb,
mely, mint zsenge magányos bolond
a halállal szemben mindig új rügyet bont…

S ha nem tudsz növény se maradni,
úgy légy csak holt anyag,
ám nyugodt, mint a kő,
mely rendíthetetlen agg bölcselő,
de légy forró, mint szilaj szerető…

Vagy hűvös, ha forró nem tudsz,
sőt hideg, akár a víz!
Csak légy tiszta forrás, éltető íz,
melyen szomjazók csüngenek…!
S ha nem tudsz kő se, víz se lenni,
légy csak ásvány, de vérben ázó;
hogy vérkörökben te légy a törvény,
mely apró magva életnek-halálnak,
s mi több: örök örvény!

S ha ez se megy,
légy csak könnyű gáz,
édes illat,
mely úgy tűnhet,
hogy mikor elillan,
hiányzik mindenkinek.
Ha ez nem megy,
te hiányozz csak
egyetlen valakinek…

De ha nem tudsz gáz se lenni,
légy csak gondolat, tiszta eszme.
Vagy légy vers, rím és játék,
s furcsa fény, tiszta érzet,
mi több: magasztos égi képzet,
vagy légy csak legtöbb: jó szándék.

Budapest; 2010.02.12.

Rajnai Lencsés Zsolt: És még mindig… (Dobos Hajnalhoz)

Még mindig fájni tud,
s ezen nem segít éjféli kiáltás,
mert a filléres esők örökkévalók…

Érzéseim persze hívnak, – hívnának,
hogy mire tizenkettőt üt az óra,
térjek az odafelvaló-ra….

De kevés már nekem az érzés,
hisz’ nem tudom mi végre,
hogy az égre
nem írnak más érzést,
csak megérzést…?

Rajnai Lencsés Zsolt: Csak szavak…

I.

Egy kis madár.
Verebecske.
Esőben ázó,
hóban fázó
lelkecske.

Tolla közt
napdárdát dob
a tikkadt nyár,
s ő már
egy csepp vízzel,
az “íze nincs ízzel”
is beéri.

Éhét csillapítja
naponta egy morzsa,
és szótlan
tűri mit sorsa
rámér.

Nem zúg haragja
és nem jajong hangja.
Ügyet se vet rá senki.
Ki venné észre
ha meghalna?

Rajnai Lencsés Zsolt: Lebegés

A lélek
oly’ furcsán téved,
midőn
a fénylő
jövőt
igénylőn
elvárja
hogy talánya
valóvá legyen,
- túl mindenen…

De a vágy
akár
az ág
meginog,
s midőn imbolyog,
elalél,
és hal el, ha él,
amíg fél…

Ám a végére,
szalad segítségére
a kósza ábránd,
ki a vártnál
többre tör,
mélybe hull
de újra föl,
a légbe,
és a kékbe,
az egek egébe,
hol gáttalan
áthalad
mindenen,
nem úgy mint idelenn…

Rajnai Lencsés Zsolt: Hórihorgas


Hajlott hátú, hórihorgas ember,
méla-búban, szomorúan
magában áll.

A fák csendben, dermedt-mozdulatlan
erőben, tótágast állnak,
mint a gondolatok.

Bágyadt avar pihen némán,
elhalón, sírok közt,
álmodón.

Holtak alusszák örök álmuk
öntudatlan-koporsóban,
halkan.

A süllyedt kis temető,
miként a Teremtő,
méltósággal-érinthetetlen.

A hajlott hátú, hórihorgas ember
kifeslik a vidámat-kereső világból,
- mert könnyes.

Elméje sebzett gondolatokkal teli,
akár tótágast összedobált rémek,
de csöndes.

Az avar puha széle megbillen a szusszanó szélben,
s egy levél a sírpadka széléhez
libben.

A Hórihorgas, csak áll és néz,
szólni nem tud, de mit is szólhatna
és kihez?

A világ, a temető kertjén túl
cseng-bong, zajong,
- de kong.

És hol vannak az Emberek?
Mert emberek vannak, de Emberek,
- sehol.

Halottak kinn és benn,
temetőn innen és túl.
Megnyugtató?

Gyászt hord ki- s be a szél.
Bentről holtak álmodó szusszanását,
kintről ricsajos üresség butaságát.

A magas test lehajlik, sír széléhez ül
a “magány-rezzenéstelen” csendben,
mint a falevél.

Tótágast álló gondolatok, hórihorgas zokogás,
kapukon beszűrődő gépesített jókedv,
és holtak.

Hívogat a halál. A megnyugvást kínáló,
valódi békét ajánló,
vidámságtól elfeledettség.

Holtak országa: falakon túl és innen,
föld felett, és benn a földben
itt lenn.

Kusza gondok a sötétlő csöndes avaron.
Halotti virrasztás, a föltámadás reménye.
S dobpergés, tánc, odakintről.

2003. szeptember vége

Rajnai Lencsés Zsolt: Lélek

Lélek…,
repdeső gondolatok teremtője.
Lélek…,
érzések kusza szeretője.
Lélek …,
boldogság fércelt foltja,
S lélek… ,
a kínok, szenvedések fogja.

Lélek…,
gyöngy a húsverítékben.
Lélek…,
fény, a szökellő vérben.
Lélek…,
lázongó, forró lehelet,
És lélek…,
riadt, néma felelet.

Lélek…,
rebbenő ifjúság.
Lélek…,
versengő hiúság.
Lélek…,
fondorlat buja fészke,
S lélek…,
fájdalmak, ütődések kékje.

Rajnai Lencsés Zsolt: Kimetszett pillanat

Elterül rajtam az idő
ódon súlyával,
rám nehezedő
lanka bújával,
s terelő
pásztorként,
lágy-terülő
álmok
és talányok
fövenyén
hajt,
maga mögött
hagyva port, ködöt
és zajt.

Emlékek peregnek,
magukhoz vonzanak,
nyomomba erednek,
karjaikba fonnak,
és fájó-rongyruháját
leveti ezernyi emlék,
majd felölti ünneplője
rezzenéstelen csendjét.

Rajnai Lencsés Zsolt: Ricsajos haldoklás

Mondd, hogyan értenéd miről beszélek, ha nem élted át amit én?
A szavakat érted, de az élmény pernyés-dohos kínját biztosan nem.

Hazudnak. A csepp kivételtől eltekintve mindig, mindenki, mindenhol hazudik.
Vagy szépít, vagy füllent, vagy torzít, vagy ígér és megszegi, – ami ugyanaz…

Ha majd jön az öregség, szép lassan minden összefüggő kín lesz, amiből életed
elején csak puha ízelítőt kaptál. És akkor nem lesz veled senki, hogy segítsen, hogy helyetted szenvedjen. Most sincs.

Miért hiszel folyton újra és újra az életed vásznán feltűnő emberekben?
Nem csalódtál eleget? Mért bízol? Mért hiszed, hogy az új idegen más lesz, mikor még senki nem volt más, – mind ugyanolyan…

Hová bújhatnál önmagad elől? Gondolataid veled mennek és kínoznak tovább.

Rajnai Lencsés Zsolt: Amikor a halál a vállamra száll

Sötét perceim magányában,
mint bányák korom-gyomrában
nehezül,
szenderül,
a vén idő.

Pereg le a pillanat némán,
mintha a halál várna én rám,
s velem ül
egyedül,
- oly’ rémítő!


Kósza fuldokló pillanat
tör fel belőlem, mint egy villanat
a mélyről,
a létből,
de honnan jő elő,

hogy így rámutat gyászos,
szétáradt magányom
korhatag,
hallgatag,
az emberből

felsíró, üres csendjére,
a jeges rémálmok dermedt kékjére,
illatát, delejét
viharát, hidegét
felidézve,

mint egy szürke bába
ki a halálom kába
ájulását
(a lét árulását)
veszi kézbe?