2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Vázlatosan...

Néha elrontottam a gyomrom, valami szellemi csemegével. Amikor egész nap csak tömöm. És ilyenkor hányni is szoktam: fittyet a világra. :)

Máskor meg: szeretnék változni. Szeretnék, ha tudnék. De nem gondoltam mindig így, hisz’ volt, mikor úgy hittem, nem akarok változni, mert nem tudok. Ma már másképp látom, mert megváltoztam. :)

És sokszor felteszem a kérdést: ki vagyok én? De mindig csak arra tudom a választ, hogy ki nem vagyok.

Volt mikor úgy hittem: teli vagyok életbölcsességgel. Aztán később: először csak azt láttam bölcsesség nincs bennem, de ma már azt is, élet sincs. :) És ha választhatnék, nem tudom, melyiket kérném inkább, a bölcsességet, vagy az életet. Úgy tűnik, egyik nem létezhet a másik nélkül, de ez tévedés: nézzék csak meg mennyi embernek megy!:)


Majdnem minden humor célba vesz valakit. Kifiguráz, sarkít, árnyal, támadást intéz hozzá. De igazán csak az érti a humort, aki képes magát is célba venni. Én szeretem ezt művelni, mert ezzel nem ártok senkinek. Amúgy is találok bőséggel nevetnivalót magamon minden nap. Ahogy teszem-veszem magam. Ahogy esetlenkedem, mint egy bébizsiráf tűsarkúban. :) Komikus vagyok. És voltaképpen ezeket a különcségeimet vetítem ki másra, arra, akit tréfám nyila célba vesz (ritkán, amikor van kedvem tréfálkozni). De ilyen már alig-alig van. Mert az árnyalt tréfát nem sokan értik. Kell hozzá éleslátás, gyors elme és lelki alkat. Persze a humor ingoványos terület… mert sok embernek fájdalmat okozhat, akit célba vesz. Kell azért itt egy kevés emelkedett lélek a hátárok megérzéséhez (a “támadónak”), s az, hogy magában is lássa az
esetlen albatroszt.

Arra gondoltam minap, hogy írok egy antihoroszkópot… Mennyi marhaság lenne benne!  Minden napra előre, minden csillagjegyre megírnám :) Valószínűleg sokat derülnék rajta.

Véleményemben én magam is jelen vagyok? Mert ha nem, ki véli bennem a változót? (Amikor változik bennem valami…) Ha meg igen, hogy változhatok, ha véleményem mindezen közben stabil marad? És ha megváltozik véleményem is velem együtt, én voltam-e korábban is, és ez is én vagyok-e, aki véleményestül megváltozott?

A pesszimistát, ha erényes, a méltóság fűti, ha hitvány akkor a gyűlölet.
Az optimistát, ha erényes, akkor a szeretet fűti, ha hitvány akkor csak a hiszékeny-életigenlés, a carpe diem, a hedonizmus.
A pesszimista, ha hitvány: cinikus, mizantróp és emberi lelkeket pusztító. Ha erényes, akkor állandóan vergődik, nyög és sóhajt a terhek alatt… Nem érzi jól magát a világban, kivonulna belőle… És persze, ha szembejön vele egy “rászoruló” azon segít, de nincs kifejezett missziós-tudata, mert mindent értelmetlennek lát. Fájdalmában teljesen magányos; az kell legyen és maradjon, mert nem világosíthat fel senkit… Tegyük fel, hogy a Föld nevű bolygó egy év múlva elpusztul, és tegyük fel, hogy ebből tényleg nincs menekvés. Csak a gondolatkísérlet kedvéért tegyük most ezt fel. Tételezzük fel azt is, hogy ezt egyvalaki tudja, egy jóságos ember, akinek viszont nincs hatalma megmenteni a Földet. Milyen iszonyatos teher lenne a vállán, hiszen ezt az információt nem oszthatja meg senkivel… De hazudni sem tud, mert nem akar senkit becsapni. Egy dolgot tehet: elszigetelődik, és egyedül hordozza a tudás terhét. Szánja és szereti a többi embert, és értük marad magányos… értük (az ő érdekükben) nem szól, hanem hagyja, hogy táncoljanak, örvendjenek és lakmározzanak… (Úgysincs sok idejük.) De ő már nem tudna így cselekedni. Azt hiszem, valóságos hős lenne az ilyen ember… És a többi, “furcsa-antiszociálisnak” gondolná, vagy mizantrópnak.

Az optimista erényes nem ilyen. Ő hisz a jóban, a csodában, a jövőben, az Istenben, vagy valami ideálisban. Hisz abban, hogy a világ jó, vagy jó lesz egyszer. Vagy hisz abban, hogy jóvá teheti, legalább egy kicsit… Hiszi azt, hogy rajta is múlik. Nem nagyon érdeklik az érvek, mármint az, hogy van-e alapja optimizmusának (mert akkor már realista lenne), hanem egyszerűen csak hisz, mert hinni akar… És ez az akarat (hogy higgyen hitének tárgyában és céljában /tulajdonképpen ez az önhit/) erőt ad neki… “Majd csak jobb lesz”, “egyszer majd jobb lesz” “ha teszem a dolgom attól pár embernek jobb lesz” stb. ilyeneket mondogat magának, és elhiszi saját szavait, és ez, cselekvésre ösztönzi. Ő igazán jó ember. De nem hős. Ő egy középszerű, hiszékeny jó ember, aki aktív és cselekvő. Mégsem szabad lebecsülni őt! Kicsiny téglákból épül fel az építmény…

De a valódi hős az első állapotból napi harcot vív azért, hogy a másodikba jusson. A pesszimizmusból – erőnek erejével – az optimizmusba! Hős az, aki látja a nyomort, érzi a magányt, érzi, hogy semmi maradandó értéke nincs annak amit csinál, aki nem ringatja magát illúziókban, és mégis, naponta megküzd önmagával, hogy – ha nem is optimistán, de legalább erősen hinni akarva abban, hogy jó az ha ad, ha segít és szeret – alkosson, szeressen, és adjon. Ahol csak tud. Az ilyen ember hős. Megemelem előtte a kalapom. Ja, – nincs kalapom! :) De ha lenne…

A hitvány optimistákról és pesszimistákról felesleges szólni, annyian vannak…
Az optimista erényest tisztelem valamennyire hiszékenysége ellenére… Mert legalább cselekvőn szeret. És ez hasznos és szép. Sok szép lelkű író, költő, művész és tudós élte így tevékeny életét és sokat köszönhetünk nekik. Teréz anya és Gandhi is ilyen volt. Mélyen tisztelem őket. De hősnek egyiket sem tartom. Kantot igen. És Szókratészt is. Meg József Attilát. Mert a valódi hősök, mindig a realizmussal (ami gyakorlatilag pesszimizmus) szálltak szembe, hogy szeressenek. Nem voltak hiszékenyek. Nem voltak “hurrá optimisták”. Persze szép dolog (lenne) az optimizmus, ha alapja lenne/lehetne. Én egy cseppet sem ragaszkodnék borongós lelkemhez, ha a világ tényleg szép lenne, és most nem a napsütésre gondolok, ami tényleg szép tud lenni. A virágok illata is csodálatos, de én most másról beszélek…

2010.05.16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése