2012. június 9., szombat

Rajnai Lencsés Zsolt: Szakítás

Furcsán-zavarodott szomorú lelkiállapot, kavargó, egymásnak feszülő érzelem-forgácsok jellemzik a legtöbb szakítást… Valami elmúlt, valami meghalt… Az “egymásranézés” már nem olyan mint korábban, kihunyt belőle a szövetség tudata, az “enyém-vagy” érzése. Ehelyett hangok és csendek hordozzák az űrt, a felbolydultságot, a  “kényelmetlenül-nehézkedő”  zavart.

Szilánkokra tört a személyiség-szeletek összetartozása. Amikor anno szerelemben épült fel e két ember közös műve, lassan, óvatosan növekedett, majd felgyorsulva, forradalmi beérlelődése révén személyiségük ezernyi színben pompázó üvegcserepei a másik lénye felé fordult, és a külső fényt úgy verték vissza, hogy a “sokszínben-pompázás” egy harmadik létezőt kreált kettejük “teremtő-okából”, – a szerelmet. Ez az új jövevény lett “közös-produktum-szülte” szövetségben kiteljesedett belső alkotásuk. Kettejük ezer irányba álló személyiségszeletei egymásba-simultak, szétiramlani-igyekvő vágyaik egymásra találtak, s a
boldogságért-futás célját “egymásbantalálták”. Ezek után már a szerelem, ez a különös létező kapcsolta egybe teremtőokait, teremtőfeleit, hogy így létrehozza önmagát, az okok beteljesülését.
De most, a szakításkor eltört, minden eltört! A felek “egymásratekintésében” már nem bizsereg semmi “együvétartozás” ,
hangjuk “hideg-idegenül” koppan egymás érzéketlen szívén. Gyászolni kell. Gyászolni, még akkor is, ha a szakítás okkal, és megszabadításként jött, hiszen valami nagyszerű halt meg. Még akkor is nagyszerű, ha a szerelmet-teremtő felek kínnal élték meg magukból teremtett teremtményüket. Mert, ha elvonatkoztatunk és két darabra szakítjuk a jelenséget, akkor lehet olyan utalásösszefüggést és nézőpontrendszert találni, ahol nem csak a szenvedő felek felszabadulását tekinthetjük örömmel, hanem a jelenség halálos áldozatát magát a szerelmet gyásszal. Az, hogy a “harmonikus-színben-pompázó” közös fényvisszaverődés újra ezer üvegcserépre tört, okot teremt a megsiratásra. Az, hogy a szövetség íze megkeseredett és a személyiség-szeletek visszahúzódtak önmagukba, a felek felszabadulásának örömétől függetlenül teremt okot a szomorúságra. Ez történik minden szakításban.
Az elválásban már nem lehet “érinteni”, nem lehet kérlelni, sem adni, vagy elvárni. Kihűlt a “benső-meleg-fészek-érzés”, nincs “megnyugvó-feloldódás-egymás-leheletében”, sem “elolvadás-egymás-csókjában”. A szerelem, mely mindezt megteremtette, felhígult a “nemtörődöm-közöny-odaadástól-elfordulásban,” s meghalt a közös boldogsággal együtt. Feszült, kényelmetlen, kényszeredett minden. S az idő?  Vajon lehel-e gyógyírt az özvegységre? Nem. Talán feledtetni fogja, de a sebet begyógyítani soha. Mert e harmadik létező, a “szerelem-ez-egyetlen-párra-jellemző-csakilyen-egyedisége” soha semmilyen kapcsolatban nem támad új létre. Egy másmilyen “szerelem-lét-egyveleg-teremtmény” talán igen, de ugyanez, már nem! Ez, ami ennek az egyetlenegy párnak (mint ok-relációnak), közös, óvatos kezekkel építgetett, féltve dédelgetett “sajátos-együtt-műve” volt, már sohasem éled újra, legfeljebb egy elmében-futtatott képzeletben, hogy ott újrateremtse, újraszínezze “fakósárga-időszeletekben-szétmálló” árva létdarabjait…

(Budapest, 2003.06.19.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése