2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Mámor

A falról csordul,
lávaként mozdul,
leng és bolydul,
az est;
a szobában benn,
lazán libben
hálóingben
a nyest.

Haját fogja,
tincsét fonja
majd kibontja
kezem;
de testét is kibontom,
s bókjaimmal ontom,
mert folyton
őt éhezem.

És már hanyagul fekszik,
ajkából feslik,
bőréből vedlik
a nő,
mialatt ágyékom,
s ő rá hullt árnyékom,
a lágy tájékon
nő.

És ajkán csüngök már
a kezem mellén jár
illatja eltalál
az ágyon,
érzem és hagyom,
s tudom, hogy nagyon,
- e gyűrt pamlagon -
kívánom!

Nyakamat kulcsolja,
derekam kulcsolja,
szájamon kulcscsontja,
s hágom;
a vér elborít,
a kéj elborít,
a láz elborít
a díványon.

Ritmusra röppenünk,
ütemre döbbenünk,
friss vért önt erünk,
és látszik,
ahogy lénye
felébred,
mikor duzzadt szemérme
enyémen játszik.

Mert slattyog és csusszan
csordul és cuppan,
felszáll és huppan
öle,
és verdes a nedves,
ölel a kedves,
szorító pelyhes
bőre.

Hangosan kiáltunk,
néha pózt váltunk,
csillagok közt járunk
ő és én,
s a lelke már
szívembe váj,
testem övében jár
nő-ösvényén…

A keze vállamon rajta,
szorít lenn az ajka,
forró a barlangja
és szív,
s én ágaskodom benne,
epedve töltöm ki rendre,
enyémhez ér lelke,
mint híd.

Aztán fent sikolt,
közben lent megfojt,
szorít, birtokol, elold
gyönyöre,
és én is elszállok,
mialatt tovább hágom,
s kéjtől görcsben rángok
ő tőle.

Majd csendben ölelem,
mint megbékélt vad elem,
s mellére helyezem
arcom,
az ő könnye kibukik,
a hangja is elcsuklik,
légzése megnyugszik
mint alkony.

2010.05.23.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése