2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: Quasimodo éneke

Folyamatos gyötrelemben élek.
Mint szivacs, mely tikkadt pórusaiba
szívja a gyöngyöző vizet, úgy issza
be más lények szenvedését lelkem.

Állandó mély-csapdákban élek.
Mert kelepcéből-kelepcébe
esem, csetlem és botlom
gyötört, zilált reménységgel.

Folytonos létmagányban élek.
Mint aki jégmezőn botorkál,
végtelen hósapkák között
a megfagyott éjben.

Szakadatlan önundorban élek.
Mint Notre-Dame-i toronyőrnek
erőmön felül áll magamat
hordoznom, viselnem…


Mindig tudásszomjban égek.
De a száraz tudatlanság
ínyemhez ragasztotta
nyelvem.

Permanens szenvedésben élek.
És nincs segítség, de a
tudatlan tudók tanácsát
némán kell cipelnem.

Osztatlan kitaszítottságban élek.
Akár az albínósün, melyet
megvet és kilök magából a
természet.

Folyton-remeteségben élek.
Ész-csonttornyom
alig lát nevetést, örömöt,
vendéget.

Örök-könnyek mögött élek,
de elbújok velük, hogy másoknak
ne rontsam el a kedvét.
Könnyeim befelé folynak, félek.

Növekvő életveszélyben élek.
Néha már minden furfangomra
szükség van, hogy ne vessek
véget az életveszélynek.

2006.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése