2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Létezésed mára


Úttalan rejtély foltozott szívem.
Talányos érzés fészke most, – ó jaj,
mennyi korán-hűlt sebzett gondolat,
és elcsorgó, fáradt, kényes óhaj…

Száz emlékem és ezeregy tervem,
e két kéretlen, botló utazó,
ki és bejár bennem, de a lényed
lelkemhez ül, mint télhez ifjú hó.

Neszel a reggel. A forró kávé,
s mikor énem önmagammal szorzom,
vagy lecsüngő ingemnek két felét
ébredezve egymáshoz gombolom,

te velem vagy mindig, mert bennem élsz.
Pedig nem gondolom felőled át
múltam folyam-tengerét, s az
imbolygó jövő lágy szalmaszálát

sem szorítom, mert nem kapaszkodom.
Elhagytalak, de csinálom a műsort,
és játszom, hogy te hagytál el engem:
lényem magához vonzza a “hűhó”-t…

Nem baj. Az élet “velünk-szenvedés”.
Leütsz, felmosol. Vagy én téged. Jó így.
Mert elég nekem mára, hogy létezel.
Megtépáz, de meg is ölel. Gyógyít.

2010.06.05.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése