2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Képzeletszülte-töredék

...és elmémben így lobbant életre a szkepszis a vallás iránt; – egy nő miatt. És a nő iránt érzett szeretetem mozgatta… Mert meg akartam menteni őt. Nagyrészt ezért fogtam bele több éves kutatómunkámba, és szinte minden hozzáférhető és hozzá kapcsolódó irodalmat felkutattam ez ügyben, legyen az filozófia, vagy a természettudományok bármely odaillő területe… És így ültem vén fejjel egyetemi padokba és így kezdtem abba, hogy könyvet írjak. (neki)...
Aztán évek múlva, mikor mindenütt falakba ütköztem, (és az a nő százszor elárult és már rég elhagyott), így hagytam fel az egésszel; – egy másik nő miatt... A szellemi munkámmal, az egyetemmel, mindennel… majdnem az életemmel is... Mert soha olyan közel nem voltam még a halálhoz, mint ahová az a vörös hajú szép hang taszított innen a szomszédból… És akkor utolsó mentsvárként érkezett a művészet. A költészet. Amit egész életemben elhanyagoltam: a hit miatt, a Jóisten miatt, az etika miatt...
Kapóra jött: figyelemelterelésként a nyomorúságról. A halálról, a szkepszisről, az emberi sorsról. És ebbe vajon miért kezdtem? Talán már kitalálják: egy harmadik nő miatt. Minden tökéletesnek ígérkezett; ez a Múzsa valóságos tündérnek látszott: tövistelen tulipánnak… És én soha oly nagy
igyekezettel nem értem még emberhez, mint akkor.

(…)

És lám: egyetlen Sting koncert nélküli éjszaka alatt nőttek meg tövisei, és azután jött az a korszak, amikor úgy éreztem, olyan pofonokat nem kaptam még, mint tőle. A csalódás akkora volt, hogy tíz órán belül megsemmisítettem minden művemet, – tíz év munkáját. Alig lehetett újraéleszteni (és hogy lehetett, az nem rajtam múlt)… (”Viszont szép szalma-haja volt e Múzsának” – szúrta közbe saját szélmalmait hajtva az író, fanyar humorral…)
(…)

Persze a valódi okok nem a nők voltak, hanem én magam. Mert az igazi ok mindig bennem volt, és ezer dolog érlelte őket lassan, évek alatt… Először tízegynéhány év küszködés a vallás ellentmondásai közt, majd három év vergődés az egyetem lelketlen gépezete és taposóigája alatt (aminek végső csúcsai a bennem végtelenné szélesedő filozófiai szkepszis agóniája), és végül: 7-8 év magány egy weboldal szerkesztése alatt. A nők pedig csak a szikrát adták a romboláshoz. Az ok én voltam, mert én voltam kész a pusztítás befogadására. Olyan voltam, mint egy istálló száraz szalma amit benzinnel vastagon átitattak. Minden készen állt már a halálhoz, és csak szikrára várt, amely mindig, rendre meg is érkezett. (”A szikrák már csak ilyenek. Robbantanak. Ez a dolguk” – kotyogott bele újra a vén cinikus semmirekellő.)
(…)

Hogy mi mindebből a tanulság? Talán a móka és a kacagás. Hogy a nő és a férfi jól összeillik. Kiegészítik egymást. És a könnyek. Hogy csupa öröm élni... bárhol légy is, akár ottawai bérlakásban, velencei karneválon, vagy csak egy szentendrei sétán a karácsonyi forgatagban… A nyomorúság úgyis beléd karol, ha már a boldogság nem fogja meg a kezedet. („Pfuj ez gusztustalan volt te vén pojáca, tessék szebbre írni a végét!” Jól van hát, legyen! Akkor a végső tanulság ez: szép dolog folyton tapasztalni, s akarni nagyra nőni terhek alatt, akár a pálma.)

2010.03.06.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése