2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Istenem, szólj hozzám!

Istenem! Szólj hozzám jó szót kérlek,
ha már úgy megtiszteltél engem,
hogy gondjaidba avattál,
és sok terheddel megraktál.

Mert nem értem én, hogy mivégre
e nagy tisztesség, hogy a
szenvedés és az irgalom
ösvényére helyezed a lábam?

Ám, ha így szeretsz Uram,
ha bevonsz saját kínjaidba,
adj kérésemre kicsinyke választ!
Hiszen erővel felruházol,
azért, hogy halódó lelkem
szenvedésében
cipelni tudjam a világot,
de e mellé még célod is
el kell magyaráznod!…

Mért hágysz magamra óh Isten?

Úgy akarsz igazzá tenni,
hogy benned is kétkedve
emelsz magadhoz, mellébed,
hogy hitem összetörve,
a semmibe kapaszkodva tanuljam
a jót, magáért a jóért tenni,
s nem teérted?

De Uram, ha magad megvonod,
mindenből kifosztasz engem!…

Isten! Oly’ nagy szívemben a világutálat
nyomán szakadatlan keletkező
világfájdalom!

S nem vágyom másra már, mint
emelő karodra,
s magyarázatodra…

Vagy szólj, s mondd, ha nem vagy,
hisz csak miattad élek,
s kedvem a létigenlés minden malasztját,
egészen elhagyta már!

Szeress Uram, s végy magadhoz,
vagy olts el mint a gyertyát,
ha nékem tiltod
a gyilkosságot!

Vagy mondd, mivégre tart e cirkusz,
e szüntelen fájfutás?
S miért a világ tátongó sebében,
lelkem vajúdó, esengő menetelése?

Félem már a szót Uram! S értem nevelésed!
De térj vissza hozzám, s jöjj segítségemre,
mert a legrosszabb rossz, a minden-mindegy
fenyeget szüntelen, perceimben…

(Épp harangoznak odakinn, s talán
valakit temetnek…)

Segíts Isten!
Lassan állattá, vagy szentté tesz
próbád és számkivetésed,
s egészen elfáradtam már e
furcsán kizökkent magányban!

Hiszen tudod Uram:
fáj nékem perbe szállnom véled,
mert olyan nagyon szeretlek téged…

És tudom, hogy te is szeretsz!…
De érj hozzám végre úgy
hogy érezzem is nagy szerelmed,
az irántam való,
hozzám lehajló,
értem aggódó,
forrón-igaz
ölelésed!…

2007.11.07.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése