2012. június 5., kedd

Rajnai Lencsés Zsolt: Életfolyam


Véges akaratával, végtelen vágyak tövében ült
szűkös lehetőségei határán, sorvadó izmokkal,
csontjai sajdulásában rémültté aszalódott szívvel,
s mint kés hegyén baromfi, mit levágni visznek,
ócska-tehetetlen közönyök, sikolyok és félelmek
reszketési közt állattá kuporodott benne a lélek,
olyannyira, hogy sár-jelmezén alig tündökölt már át az Ember.

Vállait ígéretek terhei nyomták; Istent kereste, de
a semmit markolta halk koldussá szelídülve,
és mikor könnyeit megunta (és mert élni, szükségi),
Múzsát keresett művészetéhez, alkotásához,
de a Múzsák addigra mind kihaltak, s utódaik,
botló-földi lányok bőrébe bújtak, telve fogyatkozással,
hazugsággal, gonddal-fájdalommal, - és a művészet,
mint utolsó mentsvár (a tudomány haszontalansága után),
akár a pislogó gyertyabél, fakó-világtalan világát
így szórta szét kósza, halódó célok között némán...

Néha még felcsapott benne a fiatalos hév és
lelkesedés, hogy adjon, alkosson, érjen és érleljen,
de ahogy az idő falta életét, mint érett holdat a
hajnalhasadás, úgy lett egyre elhagyatottabb,
halkabb és szelídebb, s úgy érte be egyre kevesebbel
(de azt nagy-nagy örömmel), és végül, azt hiszem,
szertefolyt és visszaáradt a Mindenbe egy világtalan
éjszakán, mint tengervíz, melyet a Nap kap fel, hogy
visszaadja a forrásnak, hogy az majd csergőn-csörgedezve
kezdjen mindent legelölről…

2010.04.12.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése