2012. június 6., szerda

Rajnai Lencsés Zsolt: Az óriás

“Titkos szeretet,
mely szétfeszíti keblemet,
de célba nem juthat soha,
ó, én ostoba!”
- szólt az óriás,
az a flótás-félnótás
aztán csak eldőlt.
Elfáradt nyelvén
a virágnyelv,
s kiutat keresve
esett el.
“Phü! mit számít?
majd egyel kevesebb a fennkölt”
- dadogta némán…

Tükröt a Hold tartott neki,
hogy torz arcát most maga nevesse ki,
de csak sírni
bírt
a suta,
kit könnycsepp zárt satuba.


“Oly fáradt vagyok
szívem tüzeit oltogatni,
s erőtlen viselni, ha felém rúg
akit szeretek;
de csak azt kaptam, mit megérdemelek” …
suttogta.
S helyeselőn bólintott
mindenki: “Igen, te semmiből sem tanulsz!
konok vagy, és még a tiszta muzsika hangját
sem hallod, pedig oly szépen szól akár a zongora,
ó, te ostoba!”

Csak kacagtak
falakon innen és túl.
S beszüremlett a vidulat
az a hűtlen indulat,
s néma sikolyként
fonta parádés menyegzőkosarát.

De az óriás ezt már nem hallotta.
Nem figyelte sem a parádét,
sem a lüktető dallamot,
mert a lányt szerette.
Gondolataival öltöztetgette.
Ráadott
mindent, mit lelke álmodott.
S a lány – a gondolt lágy valóban -
ringott, mint fantáziahajóban,
s alatta tükre, feszített óceánja
nem más, mint a konok óriás gondolt-glóriája
mi megremegett,
mikor hírét vette,
hogy gyűlölik érzéseiért, amik csak önző bábok,
de valós hazugságok…

A színpadról így szorult ki, hová ő betérni
komédiázni nem lépett akarattal.
De sorsa előtt le a kalappal!
Mert túl jót osztott neki…
Szemei kuszák,
de haja nem, ó nem!
Itt púpja, ott görbületje,
s a füle is beteg,
no meg kicsit süket,
mintha a vakvéletlen
hordta volna össze
pedig ő nem kérte,
pedig ő nem kérte…

De a lelkiismeret még sipít!
Csak egy percig nem figyel most…
Aztán újra kél,
de ezt az éjt
átalussza még.

2006.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése